A MAGYAR JUHÁSZEBEKRŐL.

írta: Kerpely Béla lovag. (1914.)

Őszinte örömmel értesültem arról, hogy a Székes­fővárosi Állatkert érdemes igazgatósága ankétot fog annak idején összehívni, hogy végtére és végérvénye­sen megállapíttassék a magyar juhászebek standardja.

Manapság, midőn a kinologia, a zoológiának oly speciális ága, amely a művelt nyugaton már nagy fokra emelkedett, továbbá amikor már minden leg­kisebb luxus-ebnek megállapították külsejét, igazán itt az ideje, hogy mi is megbeszéljük és kötelezően felállítsuk, úgy itthon, mind a külföld részére az egyedüli magyarfajta ebeink, a juhászebek (puli, komondor, kuvasz) standardját.

A nézetek igen eltérőek ugyanis még eddig, különö­sen a komondor és kuvasz külsejének kérdésében.

A régi időben nem tartották érdemesnek a magyarok a kutyáról pontos feljegyzéseket készíteni. írott for­rásaink tehát alig vannak s csakis a még fellelhető egyes tisztavérű példányok tanulmányozásával, öreg gazdák és juhászok elbeszélései alapján állapíthattuk meg, hogy milyen is hát az ősi, telivér magyar juhászeb ? De még így is eltérőek sok pontban a vélemények és éppen ezért üdvös gondolat, egy ankéten, melyen részt fognak venni összes szak­értőink és tenyésztőink, végleg tisztázni a kérdést és elkészíteni a magyar juhászebek standardját.

A laikus olvasóközönség talán azt fogja kérdezni, hát erre mi szükség van ?

Az ebtenyésztés manapság egy az egész művelt világon elterjedt szép sport.

Minden nemzetnek van eredeti kutyája s min­denütt már régen, pontosan megállapították ezek külsejét, csak éppen a mi magyar kutyáinknál tapo­gatódzunk a sötétségben, mi magunk sem tudjuk, hogy mily külsővel bír tulajdonképen a magyar juhászeb.

Több év óta foglalkozom már behatóan a magyar juhászebekkel és tanulmányaim alapján, valamint legnevesebb juhászebtenyésztőinkkel folytatott eszme­csere és levélváltás alapján összeállítottam a komondor és puli standardját.* (* Tudomásunk szerint Hermán Ottó tüzetesen foglalkozott a puli-kérdéssel, azonban tanulmánya még nem jelent meg. Szerk. )

Legyen szabad tanulmányomat e becses lapok hasábjain közreadnom és az összeülő ankét szíves figyelmébe ajánlanom megvitatás céljából. Ha csak némileg is szolgálatot tettem vele az ügynek, fára­dozásomat jutalmazva látom.

A KOMONDOR.

A magyar juhászeb fajták között a legszebb, a legtipikusabb és legimponálóbb a komondor.

A komondornak szerintem és a szakemberek túlnyomó véleménye szerint két válfajtája van, u. m. a lomposszőrű (Méhely szerint: bagolyszemű) és a hullámos szőrű komondor, melynek sima szőr fedi a pofáját.

Ennek ellenében Buzzi Géza Félix csak a lompos­szőrű komondort ismeri el komondornak. Szerinte a símapofájú hullámosszőrű a kuvasz. Viszont Kémptner Ernő, a komondorok régi tenyésztője azt állítja, hogy a símapofájú hullámosszőrű az eredeti ős-komondor, a lomposszőrű későbbi keresztezésből származik és pudli (uszkár) vér van benne.

Én azt hiszem, mindkét állítás szélsőséges. Az egybehívandó ankétnak lesz a feladata végérvénye­den megállapítani, hogy tényleg két válfajtájú komon­dor van-e? Az én tanulmányaim arra vezettek, hogy igenis két válfajta van és pedig a lomposszőrű juhászkomondor és a símapofájú hullámosszőrű pásztorkomondor. Színük kizáróan borsófehér. Ezek­nek, más fajtákkal, sőt farkassal való párosodásából jöttek azután létre a másszínűek, sárgaszínűek, vércse, farkasszínűek és szerintem ezek a kuvaszok. Bizo­nyítja ezt az állítást az is, hogy a nép a köznyelv­ben ma is kuvasznak hívja a nem tisztavérű, keresz­tezésből származott kutyákat, viszont komondornak hívja úgy a lompos, mint a hullámosszőrű fehér kutyát.

Közlöm erre vonatkozóan Nagy Géza, kunszent­mártoni földbirtokos hozzám intézett levelét, mely szól egyszersmind arról is, mi volt a hullámosszőrű komondor célja eredetileg. Nagy Géza hatvan év óta tenyészti a komondorokat, adatai tehát meg­bízhatók.

. . . "Én — írja Nagy — a komondort fehér, ritkábban kevéssé sárgás színűnek ismertem mindég. Azt hal­lottam fiatal ember koromban, hogy fordultak elő korcs komondorok, ú. n. kuvaszok, melyek a far­kassal párzottak és ezek ivadékai a komondor kül­sejét és farkasszerű szőrt viseltek. Régebbi időben ugyanis jószággazdálkodás lévén, a jószág a sok árfutotta réten kint legelt, míg csak a hó le nem esett, sőt karácsonyig, januárig is; sok helyen, külö­nösen a birka az összegyűjtött réti szénán karámokban végleg kint is telelt. Az ilyen szabadban kinttelelő juhászoknak voltak a régi időkben a juhokat őrző lomposszőrű komondoraik, melyeket juhász­kutyáknak is hívtak — a terelő pulik mellett,— melyek azonban nem bizonyultak elég erőseknek a far­kasok különösen éjjeli támadásai ellen, ezért alkal­maztak a juhászok gyakori farkaslátogatta vidékeken egy erősebb, fehérszínű, rövidebb szőrű ú. n. pásztokutyát, melyet farkaskutyának is hívtak, de általában épúgy, mint a lomposszőrűt, komondornak.

Az eredeti, tulajdonképeni juhászkutya a lom­pos komondor volt tehát, melynek hátsó részén a derék közepétől le egész a combokig egész talárszerű, koloncos szőr csüng alá s pofája is szőrölt. A másik, az erősebb, rövidebb szőrű, símapofájú komondor volt a régi pásztorok, csikósok, gulyások őrző kutyája, melyet szabad teleltetésnél a juhászok is használtak farkasjárta helyeken, de szelídebb vidéken, bent tanyai vagy majori, fedett akol vagy hodályban való teleltetésnél, ahol a gazdságban több kutya és cseléd­ség is volt, hol tehát a juhász biztonságban érezte magát a farkas támadásai ellen, ott a rövid szőrű komondort a juhász már nem alkalmazta, hanem a lomposszőrűt.

Kint a szabadban megtörtént azután, hogy a juhász, vagy pásztor komondora (egymással gyakran), kivételes esetben a farkassal is párzott, mely párosulásból származtak azután, ismét folytatólagosan párosulva a különböző színű egyedek, a komondor külsejét teljesen felvéve. Nekem is volt a 60-as évek elején egy farkas-juhászkomondor keresztezésből leszármazott farkasszínű komondorom, mely testállás és szőrözet szerint ideál typusa volt a komondornak s melyet annak idején a Jászkun-kerületek főorvosa Kátay Gábor fel is akart vinni a bécsi kiállításra, ami azonban abbanmaradt, mivel a kutya csavargó lévén nemteleníttetett.*(*Ez is egyik oka, hogy telivér juhászebeink annyira ki­pusztultak. A kanokat ugyanis, hogy el ne csavarogjanak, gyakran nemüktől megfosztották. )

Az én véleményem tehát az, hogy az igazi magyar komondor színe borsófehér, esetleg kevés sárgás színezettel, a többi szín már idegen befolyás következménye s nem lehet fajtajellegnek venni.

Hiszen Bihar, Hódmezővásárhely, Csongrád rétes, vizenyős helyek voltak régen, hol sok nádas lévén, a farkas könnyen megtanyózott és párosulhatott akár a lompos, akár a hullámosszőrű komondorral s így azután ismét egymásközt párosulva terjeszt­hették a különféle, de nem constans s jellegnek el nem fogadható színeket. Itt az Alföldön, hol farkas ritkán fordult elő a sík pusztaságban, nem lehet mást mint fehér komondorokat látni, azért állítom, hogy a komondorok eredeti színe fehér.

Én is kétfélének tartom a mostani komondort. Az egyik az előbb említett ősi lomposszőrű juhász­komondor, a másik a hajdani pásztorok komondora, a hullámos szőrűnek hívott komondor.

A kuvasznak nálunk a nagy Alföldön akár a komon­dor, akár a puli idegen fajtákkal való keresztezését hívták. Ezek különböző nagyságú és színű, de leg­inkább sárgás és zöld színűek, göndörszőrűek. Hasonlítottak a német juhászkutyához, felálló vagy lelógó V alakú fülekkel. Jó házőrzők, kár, hogy úgy­szólván teljesen kivesztek. . ."

Fentieket teljesen hiteles adatoknak fogadhatjuk el, mert egyik legöregebb, a komondortenyésztéssel körül­belül 50 év óta foglalkozó magyar birtokostól erednek s megegyezők úgy a magam tapasztalataival, mint az ország különböző vidékeiről bekért szakvélemé­nyekkel.

Végeredményül tehát szerintem kimondhatnók, hogy az őseredeti juhászkomondor, a lomposszőrű válfajta a pásztorok komondorja, melyet azonban a juhászok is használtak nyájaik őrzésére farkaslakta helyeken, a lomposszőrűvel gyakran párosított szintén őseredeti rövidszőrű, ma hullámosszőrűnek nevezett komondor.

Mindkét komondor válfajta egyformán kitűnő nyáj- és udvarőrző. Typikusabb a lomposszőrű, viszont szemre talán szebb a hullámosszőrű s Német­ország is ezt kedveli és keresi inkább. A komondor standardját következőkben állítottam össze és ajánlom az ankét szíves figyelmébe a magam kutatásai és beérkezett szakvélemények alapján, megjegyezvén, hogy a lompos válfajt juhász­komondornak, a hullámosszőrűt pásztorkomondornak hivom, őseredeti használati céljuk szerint.

a) A lomposszőrű juhászkomondor.

1. Általános megjelenése.

Bátor, imponáló, semmitől meg nem ijed. Tetszetős, arányos formák. Külseje erőt, élénkséget, kitartást árul el. Kifejezése érlelmes, okos, bár a szőrdús pofa morddá teszi, idegenekhez bizalmatlan. Abszolúte hűséges gazdá­jához, megvesztegethetlen, idegentől nem fogad el semmit. Rendkívül éber s éjjel ritkán alszik, csak napközben. Ház-, udvar- és nyájőrzésben nincsen párja, úgyszintén kellemes kísérő eb is, ha kölyökkorától emberek közt nevelődik.

2. Feje. Felső része széles a fülek közt, domború, sekély homlokugrással megy át az orrhátba, mely egyenes, előre kes­kenyedő s kerek orrvégben végződő. Tompa, négyszegletes orr, hibás. A ma létezők fejének hossz- és szélességi aránya nem megfelelő, törekedni kell a hosszabb és szélesebb orrhátra, úgy, miként az a pásztorkomondornál meg van. Fogazata erős, jól fejlett és jól záró. Ajkak jól zárók, nem lelógok, fekete ajakbőr szélekkel, Erős szemöldökszőrök, melyek azonban nem a szembe lógók, általában az egész fej és pofa dúsan és hosszan szőrözött, szakált és bajuszt alkotva. Az orr gömbölyű, fekete színű és fényes, orrlikak nem nagyok.

3. Szemek. Nagyok, kerekek, inkább előrehelyezkedettek, barnaszínűek, tüzes tekintetűek.

4. Fülek. Nagyok, tompán kerek végűek, lelógok, erősen és hosszan szőrözöttek.

5. Nyak. Izmos, csaknem egyenlő vastag a koponyával, nem túlhosszú. Ingerült állapotban magasan, egyébként egyene­sen tartja. Lebeny nélküli.

6. Törzs. Mellkas igen mély és széles, váll terjedelmes, izmos. Bordázat laposan ívelt, nem túl dongás. Hát egyenes, széles, inkább rövid, mint hosszú; széles, erős ágyék. Far hosszú és mérsékelten csapott. Has húzott. Farok dúsan szőrö­zött, hosszú lompos, koloncos szőrökkel ; meglehetősen hosszú és csak utolsó harmadánál kunkorított. Rendesen lelógatva, ingerült állapotban vagy futás közben feljebb kunkorítva hordja, de sohasem szabad a faroknak a hát fölé kunkorodnia.

7. Mellső végtagok. Igen erős csontozatúak, egyenesek; könyök zárt.

8. Hátsó végtagok. Konc és combok hosszúak, szélesek s igen erősek. Farkasköröm nem hiba.

9. Mancsok. Nagyok, erősek, jól domborítva, jól zárt ujjak; teljesen hosszú fodros szőrrel fedve, szőrök az ujjak közt is. Talp erős és kemény ; karmok erősek és rendesen fekete palaszinűek.

10. Szőrözet. Gyapjas tapintatú, többé-kevésbbé göndörödő, hosszú; törzs hátsó részén a derék közepétől a faron át, le a hátsó combokon talárszerű uszály, lompos tincsekké, a ved­lett szőr belekócosodása folytán koloncokká alakuló szőrözet. A mellső végtagok is erősen szőrözöttek, hátul szőrtaréjt alkotva. Nyakon hosszú szőrözet, de szőrgallért nem alkot. Fej, pofa, fülek erősen szőrözöttek, rövidebb, de durvább szőrrel. Farok erős, lomposan szőrözött, gyakran szinte rongyos kinézésű hosszú szőrözöttel.

11. Szin. Mindég borsó-fehér. Fül és faroknál gyakran sárgás színeződés, mi azonban lehetőleg kiküszöbölendő.

12. Nagyság. 65—75 cm.

13. Hibák. Hússzínű orr, vagy ajkszél, kiálló homlokcsont, domború orrhát, kardállás, tehén állás, felálló fülek (ha csak csonkítva nincsenek, mit juhászaink gyakran megtesznek, hogy a légy be ne köpje a vakaródzóskor könnyen megsebesíthető hosszú füleket); hátfölé kunkorodó gyűrűs farok.

b) A hullámos szőrű pásztorkomondor.

Mindenben teljesen hasonlít a lompos szőrűhöz csak eltér szőrzetén kívül abban, hogy nagyobb, marmagassága: 70—85 cm., szukánál 65 — 75 cm. Feje laposabb, csak kevéssé domború. Arcorri része hosszabb; háta hosszabb; mancsok ujjai íveltebbek. A fülek inkább V alakúak s nem oly hosszúak mint a lomposé.

Szőrözete: sűrű, durvább mint a lomposé, rövidebb amannál, tincseket nem alkot, részben könnyedén hullámos, részben nyilt, leghosszabb a faron, lábak hátsó felén szőrtaréjt, farkon dús zászlót képezve, leghosszabb. A fej első felén, az orrháton és füleken a szőr durva, de rövid. Színe: fehér, olykor a fej és füleken sárgába játszó. Hibás az otromba koponya, túl rövid derék, felálló fül, gyűrűsen kunkorodott farok, hússzínű orr vagy ajakszél, kiálló homlokcsont, kardláb és tincsesedő lompos szőrözet.

*

Ezekben véltem legjobb tudásom szerint a komondor és puli standardját összeállítani és vagyok bátor ezt a tanulmányomat az összeülő ankétnek megvitatás végett felajánlani.

A kuvasszal nem volt alkalmam bővebben foglal­kozhatni s így annak fajtajellegét nem állítottam össze.

Örömmel kell üdvözölnünk azt is, hogy állat­kertünk felkarolta a magyar juhászebek tenyésztését, mert az országban bizony egyre fogy tiszta vérben a komondor és puli. Ajánlom ezért, az ankétre össze­ülő szakemberek és tenyésztők alakítsák meg a Magyar Juhászebtenyésztők országos egyesületét, mert egy speciális tenyésztő egyesülés képes leg­inkább előmozdítani egy fajta terjedését és tiszta vérben való tenyésztését, mint azt a többi fajtáknál is láthatjuk.

Megjegyezni kívánom még, hogy a külföldön, különösen Németországban igen kedvelik a komon­dorok különösen hullámosszőrű válfajtáját, sőt pár év óta külön egyesületük is van „Ungarischer Komondor Verein" címen. Igazán legfőbb ideje, hogy mi is egyesüljünk idehaza, a mi ősi kutyáink tenyész­tésének előmozdítására, mert megeshetik, hogy — mint sok másban is — pár év múlva majd Német­országból fogunk magyar komondort importálni, mert itthon kihagytuk veszni a fajtáját. Reméljük, hogy nem így lesz !